Brazíliai táncosok showja Nagykárolyban

A népi tánc megbecsülésének összességében komoly hagyományai vannak a Kárpát-medencében. Köszönhető ez sok mindenkinek és mindennek... Latin-Amerika ilyen tekintetben is némileg le van maradva. Ám a '70-es évek végén valahol a dél-brazíliai végeláthatatlan pusztákon, a pampákon megalakult a Grupo de Arte Nativo Os Chimangos. Az együttes semmiképpen sem a kommersz, könnyen eladható klisékre alapoz műsoraiban létrejöttéről, annál inkább célkitűzése megmutatni: az eredeti, a nem becsomagolt, a hagyományos nagyon is élvezhető, átérezhető, megélhető, azaz méltó a közönség szeretetére.

Tűz, víz, szél, föld - s az alapelemeken túl az emberi érzésvilág, így a szerelem, a féltés, a bosszúvágy stb. mind előbújtak valahonnét mélyről szerda este a nagykárolyi Szent László Közösségi Házban. Ösztönök táncolták be a patinás épület dísztermét. A közönség a szokásaiba állandósított visszafogottságát valamely vad élni akarás, ha úgy tetszik magamutogatás, mi több, kivagyiság váltotta fel. Azaz az igazi emberség tűnt fel pillanatokra bár minden jóságával és megvetni-valóságával.

No de ne rohanjunk ennyire előre. Délután 6 óra után szokásukhoz híven lassan teltek-múltak a percek. Egyszer csak aztán egy hölgy és egy jól ismert úr lépett a színpadra, hogy köszöntse a szép számban megjelenteket. Bogdan Georgescu, a nagykárolyi kulturális központ vezetője szólt előbb. Intézménye hívta meg, és szervezte le a latina-amerikaiak nagykárolyi fellépését. Beszédében kiemeli, hogy talán amióta világ a világ, nem járt dél-brazíliai trupp (akár milyen kulturális műsorral) a nyugat-szatmári megyejogú városban. Az országban először itt, a Szent László Közösségi Házban sejtett meg valamennyit a pampák világából az Os Chimangos. Nagyné Varga Mária szól ezután az együttesről, a maroknyi egyetemistáról, akik a hagyományok továbbéléséért nem csak beszéltek. Bemutatja röviden a zenészeket is, akik híven bírják megszólalásra az ottani szellőt, a tűzpattogást, a csókok elcsattanását: a gauchók zenéjét. Marhapásztorok az ottaniak, még kárpát-medencei ésszel is felfoghatatlan kultúraegyvelegből született meg a műveltségük. Sajátos, s hozzánk, közép-európaiakhoz talán a legközelebb álló. Gulyások, csíkosok ők, másként cifrázottak persze, s a szót is máshogy morogják, de a vérük hasonlatos.

Immár a legdélebbi brazil állam, Rio Grande do Sul táncai pattogják be a pódiumot. Élesek, határozottak a mozdulatok. Fokozottan ver a szív, igazodik a távoli, s mégis itteni ütemhez. A közönség tapsol, együtt lüktet ültében a táncolókkal. A lányok lemennek. Csak a legények maradnak, s amolyan legényest járnak. Megmutatja mindahány, ki mit tud, s azt hogyan. Járják becsülettel, talán még öregapánk is megpenderítené a drótbajszát: ejnye legények ezek, no, legények a javából. Robajlik a vastaps - gyenge hasonlattal: ilyen lehet, amikor viharosra fordul az időjárás arra, az ottani pusztán.

Ezután egy vonalzóval húzott határt léphet át a közönség. Paraguayba érkezik. Az ottani módos gazdák leányai, menyecskéi lepik el a színpadot. Termékeiket mutatják be, táncolnak velük, látszik, ez az életük, a becsületük, az örömük. Óvják, babusgatják, s persze eközben tudják, meglesi valami férfiember talán éppen az a nagy bokor mögül őket, így hát mosolyuk még nagyobb, még kívánatosabb. Ezután férfiak is érkeznek melléjük, s a lányok is már másabbak: feketék és fehérek, mégis felfoghatatlanul színesek. Már csak egy legény maradt: mutatja nem is akármilyen. Csűri-csavarja: párja nincsen ügyességben széles e pampán. Ismét párok enyelegnek, előbb lassan (persze ez a dél-amerikai lassúság a gyorsaságon alapszik, csak több benne a gondolkodás, a megállás), majd tüzesebb, később érzékibb, s végül vidámabb. Furcsa, már-már ide nem illőnek tetsző tánc következik az együttes vezetők előadásában. A mozdulataikból viszont érezhető, hogy az az 'amor', amiről az énekes dúdol, nem csak üres szó, amint az 'arrriva' sem amolyan üdvrivalgás, annál inkább kívánság, köszönés, köszöntés - az élet meséje egy felkiáltásban. Paradicsommadaraknak tetsző hölgyek és hozzájuk képest puritán urak lepik már el a jelenlévők látásterét. Európaiatlan a táncuk, pedig van benne csárdás, polka és keringő, no meg sok hispán-mór lépés, mégis ezeknek olyan keveréke, hogy ilyet elképzelni sem tudna talán senki sem. Ütemre szól már régen a taps. Közben persze váltja egymást a kar, apropó van kardtánc is, no meg újfent mozdulatokba csomagolt nász.

A barátságtáncon a sor - mondja a magyarországi hölgy: a brazil-román-magyar barátság táncán (viharokat az ottani „népek" között is támasztottak a távoli pénzhajhászok, tudják arra is, milyen, ha ember emberben lát ellenséget). (Egyetlen negatívum: kár, hogy a piros-fehér-zöld nincs a kezükben...)

S hopp! Az elején tartunk: elszabadul valami elemi. A táncosok fejt vesztve szaladnak a közönséghez, s kérik, vagyis egyenesen követelik mosolyaikkal, tartsanak velük a színpadra. A legkomorabbak is ott táncolnak már fenn: persze a lépések másak, a fiatalság is híján van néhol, de a szív csak egy ütemre ver... Nincs az a különbség, amiben nem fedezhetni fel ugyanazt - íme az ember egységének bizonysága!

Köszönik szépen a sok tapsot, köszönik a szervezést, ajándékot is kap Bogdan Georgescun kívül Paul Sarvadi is. Mondják a brazilok: remélik, hogy egy kis nyárt hoztak a nagykárolyi februárba. Felejthetetlenek.